Hova? Tovább!

Hova? Tovább!


Csapattagjainknak, és úgy általában a sikeres horgászoknak mindig felteszik a kérdést: Hova tovább? Mit akarsz még fogni? Nem unod még?
Az utóbbi a leghülyébb kérdés, amit pontyhorgásztól lehet kérdezni, hiszen a horgászat csak akkor válhat unalmassá, mikor nem fog az ember halat. A Keen Carp házatáján ez minket nem fenyeget.


A csapattagokat úgy válogattam össze, hogy a motivációjukkal ne legyen gond. Ez eleinte nem így volt: aki fogott pár jobb halat, meghívtam a csapatba. A motiváció, csapatszellem viszont kell ahhoz, hogy az általam megálmodott ütős csapatot meg tudjam szervezni, és az működni tudjon. A társaság vegyes, az élet minden területéről való „civilekből” áll, a katonatiszttől, a villanyszerelőn át a szociálpedagógusig. Egy dolog közös bennük, harapósak. Ilyen csapat élén állni öröm, de kihívás is egyben.
Mikor horgászni megyek, sok szempár figyel rám, vajon a főnök mit tud kihozni magából – szóval nem lazíthatok. Nem érhetem be az általam szánalmasnak tartott magyarázattal, hogy azért megyünk horgászni, hogy a természet megérintsen. Nem, horgászni azért megyünk, hogy halat fogjunk, minél nagyobbakat. Ha azt akarom, hogy a természet megérintsen, elmegyek sétálni a családommal az erdőbe. Ott láthatunk őzeket, szarvast, mókust, vaddisznót, harkályt. A partra halat látni megyek és azt is lehetőleg merítőben, az én merítőmben.
Ezt idei első túrámról sem gondoltam másképp.

Társként ismét Orbán Józsit „szerződtettem”, akivel már a Keen Carp-os korszak előtt is horgásztunk együtt. Tudom, hogy mindig számíthatok rá, mindig ott fog állni mellettem, ha jó halat kell meríteni, és jól kiegészítjük egymást. Már csak azért is, mert én mindig otthon hagyok valamit, nála pedig mindig van minden. Ez most sem volt másképp: hamar kiderült, hogy a workshopozáshoz kivett szerelékes dobozom nem került vissza a táskámba. Ugyan horog, horogfenő, ólom és előkezsinór volt nálam a tartalék kistáskában, az apróságok, mint fúró, tű, stopper és egyéb parányok bizony hiányoztak. Mondhatnánk, hogy rosszul indult peca már el van átkozva, de én ennél sokkal optimistább vagyok. Ilyenkor inkább azt vallom, hogy ennél csak jobb lehet.

Előzetes információgyűjtés
Nem titok, olyan helyen horgásztunk, amelyet a pontyok az ívási időszakban szívesen látogatnak. Az időjárás szeszélyessége idén nem kedvezett az ívásnak, nem volt hosszabb egyenletesen meleg időszak. Ennek következményként csak a szexuálisan túlfűtött egyedek jöttek el a randira. Az előttünk horgászó csapattársaink már fogtak leívott, üres példányokat, de az igazi ívás még nem érkezett meg.
Mások beszámolóját is olvastam a neten: ezer kilónál is több hal, saját bojlival, és egymás elmaradhatatlan tömjénezése (ezt a szopkodása helyett írtam). Ez fémjelzi egy bizonyos réteg hozzáállását, akik a facebookon is rendszeresen hangot adnak irigységüknek. Szóval volt motivációm bőven.

Következtetés
Már évek óta csacsogom, hogy a nagy egyedek kifogásához a kapásszámot redukálni kell – ennek oka a halak szociális, társas viselkedésében rejlik. Erről és arról, hogy ennek ismeretével és helyes taktika használatával hogyan lehetünk sikeresek, a workshopokon és csaliválasztási tanácsadásokon mindig beszélek. Most maradjunk a csali választásnál.

Csali választás
Tudtam, hogy az előttünk ott járók betegre fogták magukat. Én ebből a tonnás fogásból már kinőttem. Nem véletlen mondom mindig, hogy a szelektív pontyhorgászat a felnőttek sportja. Addig, amíg az ember a minél több kapás rabja, és ez ki is elégíti, örömet szerez neki, nem érett meg erre a stílusra.
Mikor fiatal pontyhorgászok keresnek meg, hogy kipróbálnák a keenes nagyhalas stílust, mindig felteszem a kérdést. Hány darab tíz kilós pontyot fogtál? A válaszból sok minden kiderül…
Az hogy valaki nem lehet elég rutinos fiatalon az biztos. Tudom, közhely, de igaz. A kellő számú fárasztással szerzett tapasztalatot nem lehet a boltban megvenni, és a televíziót, internetes fórumokat bámulva sem lesz sajátunk. A rutin hiánya mellett a „kapástalanság tűrő képesség” sem alakul ki magától. És nem a kellő mennyiségű alkoholra gondolok.
A „felnőtté válás” egy következő szintje, mikor már értékeli az ember, hogy nincs kapása. Igen, jól olvassátok, nem nyomdahiba. NINCS KAPÁSA. Ez az első dolog, amit meg kell érteni, a tudatos nagypontyhorgászatban először a kapásszámot kell lecsökkenteni. Ehhez viszont tudatos etetés (ezt már hallottam valahol), és – amit sokan elfelejtenek – szelektív csali szükséges. De ezt nem elég a zacskóra ráírni és hangoztatni…

Big Water forever
A Big Water mixünk az évek alatt Európa-szerte a nagypontyozók verhetetlen csalijává nőtte ki magát. Így, hogy milyen mixből készíttetek golyót, nem volt kérdés, de azért kicsit kellett még „antituningolni”, azaz szelektívebbé tenni.
Ehhez növeltem a kötőanyagok mennyiségét a bojliban. A feladat nem hangzik túl bonyolultnak, de ilyenkor mindig vigyáznunk kell, hogy a bojli nehogy zárttá váljon, mert akkor a bojli nem fog dolgozni, a beltartalom nem fog kioldódni belőle. Ez csak akkor számít, ha a bojli beltartalma megfelelő; annak hiányában, vagy silány minősége miatt akár a benne is maradhat…
Szóval a bojlimat keményebbé tettem, de nem annyira és nem úgy, hogy ne dolgozzon. Itt kezd a bojli készítés szakmává válni. Rengeteg más dolog mellett érteni kell a fehérjék fajtáihoz és azok a bojli szerkezetére, a többi összetevőre gyakorolt hatásait sem árt ismerni. Ezért javasoljuk, hogy a horgász fókuszáljon a horgászatra, a csali gyártását pedig bízza szakemberekre. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez igen jól működik. Egyre több az olyan horgász, aki a „Saját bojlival fogott hal értéke nagyobb” hitet felcserélte az általunk ajánlott lehetőségekre.
Ezen felül minden kiló mixbe a már sokszor bizonyított Spanish Robin Red aroma mellé még rádobattam „egy kis” Black Pepper (fekete bors) aromát, hogy a kisebb pontyok biztosan lángra kapjanak.
A mérettel sem vicceltem, 28 mm-es golyók mellett tettem le a voksomat. Ne feledjük, hogy még csak májust írtunk, és a víz sem melegedett még fel az ilyenkor szokásos hőmérsékletre.
Ezt hívják dupla vagy semminek. Az esélyeinket is prognosztizáltam: „Vagy cumi vagy nagyon behalazunk”.

Egy kis „tudományoskodás”
Nem kalkuláltunk sok kapással, meg aztán arra is számítottunk, hogy a 28-as bojlik kicsit nagyok lesznek. Ilyenkor a pontyok kapókedve napról napra változik, attól függően, hogy az ívásnak melyik periódusában járnak. Tudniillik, az ívás előtt és az ívás után a pontyok táplálékigénye nagyban eltér. Mi az ívás utáni igény kielégítésére szolgáló bojlival készültünk, mert igaz, hogy az ívás előtt a pontyok nehezebbek, de a fajfenntartás csak fontosabb.
Mint végül ismét beigazolódott, van helye a Hub Genders-féle tudományoskodásnak: nem fogtunk hasas halat, mindegyik hasa be volt esve, jelezve, hogy már leívtak. Számomra ez azt jelenti, hogy működött a teória, jól gondolkodtam. Talán ez is azt mutatja, hogy az öreg Hub nem csak tudományoskodik, konyít is valamennyit a csaligyártáshoz.

A harcmezőn…
…én kezdtem jobban, amit a helyválasztásnak tudtam be. Barátom egy bottal két napot próbálkozott más pályákon is, de sajnos kapásig sem jutott. Próbált új dolgokat felfedezni, ami elengedhetetlen a továbblépéshez. Ha mindig a jól bevált módszert erőltetjük, sosem fogunk új dolgokat megtapasztalni, ami fejlődésünknek komoly gátat szab.
Addig én két 20 feletti halat jegyeztem naplómba…

Józsi napjai
A halak óvatosságától való „félelem” is beigazolódott. Egyszer egy egész napon át, majd pár nap múlva egy délután több kapásunk is volt, amely nem akadt meg. Volt köztük ejtős-csippanós, volt, hogy a swinger fent ragadt, aztán volt orsós kapás is, ami abbamaradt, és végül volt, ami a bot megemelése után rögtön lemaradt. Szóval a teljes palettát kipipálhattuk.
Ekkor Józsi kicsit megfaragta a 28-as bojlikat, mondhatni dumbellt csinált belőlük… és… A következő kapásai megakadtak, melynek köszönhetően pár szép halat jegyezhetett, köztük egy 25 kg feletti tükröst. Józsi napjai következtek.

Mikor a szelektálás működik
Én csak makacsan tartottam magam a tervhez, nem engedtem a 28-ból. Nem is volt kapásom vagy két napig. Ez nekünk – bízva a Big Water mix szelektív hatásában – mindig jót jelent, nevezetesen azt, hogy a nemkívánatos halakat távol tudjuk tartani. A nemkívánatos kategória ebben az esetben a tíz-tízenpár kilós generáció. Ne lepődjetek meg, mondtam az elején, ezeket a halakat ki kell zárni a játékból. Szóval ez is sikerült: tíz kiló alatti halat, talán, ha hármat fogtunk a héten.
A képen egy 15 kiló feletti hal látható. Jól látszanak rajta az ívás közben szerzett sérülések.

A korona is felkerült
Na, nem a fejünkre, a túrára. A hatodik nap csapattársunk, Krisztián és barátnője lepett meg minket. Azonnal alágyújtottam egy kis faszénnek, hogy megvendégeljük őket. A „Mi járatban” kérdésre megkaptam a fricskát:
– Eddig nem akartam elhinni, hogy a gyakorlatban is tudsz horgászni, a saját szemmel akartam látni – hangzott a válasz.
Mit ad Isten, pár perc múlva elementáris kapásom volt. Nem gyors, de az intenzitása azt sugallta, hogy megállíthatatlan lesz. Az is volt. Negyedórán át csak álltam a bottal a kezemben és hallgattam az egyre közeledő vihar szelének muzsikáját a zsinóron.


A halat napsütésben akasztottam, aztán valamiért Józsi megjelent mögöttem az esőkabátommal (erre is gondolok horgásztárs alatt.) Úgy el voltam merülve a fárasztásban, élvezve a hal erejét, hogy értetlenül kérdeztem, mi szükség a ruhára. A szemével a hátunk mögé mutatott és akkor szembesültem a ténnyel, hogy özönvíz közeleg.
Hamarosan már esőkabátban csörtettem a parti bokrok között a halat követve – mely húsz perc múlva legalább négyszáz méterre járt az etetéstől. „Tudom”, ilyen bottal, amit használok, nem lehet az ilyen halat megfordítani. Most is szeretnék neki hangot adni, hogy az ilyen halat sérülés nélkül, nevezetesen a szájának széttépése nélkül nem is lehet megállítani. A kíméletes fárasztáshoz pedig elég az én botom is. Vallom, hogy az állatot épségben kell visszaengedni, és számomra ez nem csak azt jelenti, hogy a széttépett száját jól be kell fújni valami spray-vel. A kíméletesség nem is a fárasztásnál, hanem a végszerelék megválasztásánál kezdődik. De erről majd máskor, bővebben.

A fárasztás utolsó perceiben már dupla szivárvány alatt álltam, társam pedig a vízben, várva, mikor csúsztathatja a merítőt a hal alá. A halat persze ereje miatt világrekordnak gondoltam, de be kellett érnem egy 19.80-as nyurgával. (Azt, hogy be kellett érnem, csak azért nem tettem idézőjelbe, mert az olvasószerkesztőnk szerint túl sokat használom.) Gyönyörű, tiszta izom test. Mint én. :-) Csak a képen sajnos pont kitakarta az előnyös idomaimat…
A fényképezéssel viszont várnunk kellett, de nem bántuk: mire a hallal visszaértünk az álláshoz, a másik botom is elsült ugyanis.

Szintén egy elementáris kapásra emeltem fel a botot. A tettes viszont nem mozdult. Mivel több púpon, platón túl horgásztam, biztos voltam benne, hogy zsinórom az egyik agyagos csúcsba vágott bele. Próbáltam kicsit erőltetni, sétáltam jobbra is balra is száz-száz métert, többször adtam neki zsinórt – eredménytelenül. Ekkor letettem a botot a villára, és vártam. Már a nyurga fényképezéséhez készültünk, hogy minél előbb elengedhessük, mikor az orsóm megszólalt, jelezve, hogy pikkelyes barátunk megunva a várakozást ismét vágtába kezdett.
A nyelet felvéve ismét egy mozdulatlan nejlon zacskót éreztem a zsinór végén. Csak a szemközti fákon láttam, hogy a hal a zsinórt kiszabadította, és lassan, nagyon lassan balra oldalazott. Nem akarom szaporítani a szót, a lényeg, hogy végül egy kevésbé izgalmas, de nagy halat sejtető fárasztás után Józsi egy újabb impozáns ponty alá tolhatta a merítőt.

Ekkor teli pofával Krisztián arcába vigyorogva kérdeztem: „Mit is mondtál, mi járatban?”
Csöndben nyelt egy nagyot.
A túrán nyolc pontyot fogtunk húsz kiló felett – a legnagyobb 25,10 kg volt –, na és azt a csenevész nyurgát, ami nekem mindent vitt. Remélem, nem kell magyarázkodnom a taktika miatt…
Ha bárkinek tudunk segíteni abban, hogy hasonló sikereket érjen el, állunk rendelkezésetekre.

Mikor e sorok végét írom, Krisztián hívott, hogy alkalmazta a látottakat. Erről hamarosan beszámol.

Orbán István